Úgy szeretném bemutatni a pályafutásomat, hogy közben értelmezem is, hogy mindenki láthassa, hogy semmi nem történik véletlenül a világban. Az ember útja vezetve van, különösen azé, aki teljesen átadja magát Istennek.

A nulláról indultam. Semmi kapcsolatom nem volt sem Istennel, sem az egyházzal gyerekkoromban. Hacsak azt nem vesszük kapcsolatnak, hogy szeretetben éltem, tiszta lélekkel, érző és érzékeny szívvel.

Először Istennel találkoztam; 22-23 éves koromban. Ezt már elmeséltem. Aztán harminc évesen az egyházzal is a kislányom megkeresztelkedése kapcsán. Erről is szóltam már korábban. A világban evolúció működik, és ezen én is végig mentem a vallási életem terén is. Kezdetben csak gyenge szálak kötöttek a vallási közösséghez. Hétvégente szentmise, a hittankönyv tanulmányozása a pappal, zarándoklatokon való részvétel. Akkor még jobban érdekelt az ezotéria. Minden megjelent ezoterikus könyvet elolvastam. Csak úgy faltam őket. Úgy éreztem, ez a legtökéletesebb út Isten felé, afelé a távoli és mégis közeli Szeretet felé, amit Vlagyimirban megtapasztaltam. 

Miután a kislányomat megkeresztelték, körülbelül három év múlva elszakadtam az egyháztól. Egy orosz nemzetiségű, akkor Budapesten élő természetgyógyásszal ismerkedtem meg egy testen kívüli szeánszon. Az is nagyon érdekes volt, majd azt is elmesélem egyszer. Csodáltam őt, mert energiával és gyógyfüvekkel – amiket a hazájából, a távoli Novoszibirszkből hozott – rengeteg beteg embert meggyógyított. Elsősorban a meddő asszonyokat. Több ilyen magyar hölgy köszönhette neki a gyermekáldást. Ez a kétéves kapcsolat – úgy gondolom – sokat lendített a lelkem emelkedésén. A szeánszokon – többek között – találkoztam az akkor már több évtizede eltávozott, és rajongásig szeretett nagypapámmal. Jövendölt nekem. Akkor kezdtem el böjtölni. Abban az időben még a vőlegényem, az orvos felügyelete alatt. Az első igazi, nagy böjtöm, adventben volt. Húsz napig csak forró vizet ittam. Azért ajánlottam fel, hogy egy boldog, Istenhez közelítő házasság vegye a kezdetét. Be voltunk jelentkezve a házasságkötésre, ahol három hónapot kellett várni. Mire befejeződött a böjt, leépült a kapcsolatom, és nemsokára vége is lett. Az az első böjt nagyon megviselt. Utána néhány hónapig nem jött meg a menstruációm. Azt hittem, hogy gyermeket fogantam, pedig csak felborult a „háztartásom”.

Erről az életszakaszomból most annyit szeretnék átadni, hogy – véleményem szerint – az ezotéria lehet út Istenhez. Különösen ebben az ateista világban. Nem helyeslem, hogy egyházunk annyira üldözi. Az ezotéria közelebb visz a szellemvilághoz, ahhoz a láthatatlan, teremtett világhoz, ami nálunk magasabb szinten van, és így mindenképpen felemeli a lelket. Legfőképpen rámutat arra, hogy van lélek, és nem vagyunk állatok. A könyveimben, elsősorban a Hét szentség a Szentírás tükrében címűben, ahol a számok misztériumában vizsgálom a Tórát, érződik életemnek ez a szakasza.

Hamarosan örököltem a keresztanyámtól egy jelentősebb összeget, és építkezni kezdtem a korábban megvett telkemen. Az Úr megbabonázta a lelkemet. Beleszerettem az egyik legügyesebb munkásba, és fogantam. Valószínűleg azért, mert nagyon vágytam már még egy gyermekre, hiszen nemsokkal korábban azt hittem, hogy állapotos vagyok, és nagyon boldog voltam. Ennek a kapcsolatnak azonban nem volt jövője a külföldön élő, családos emberrel. Meg amúgy sem. Mikor megszültem a fiamat, megint elmentem a templomba, ahhoz a paphoz, aki a kislányomat keresztelte, és akit nagyon szerettem. Leesett az álla, amikor meglátott még egy gyerekkel, az újszülött fiammal, két-három év után. Ez 1996-ban történt. Azóta nem távolodtam el az egyháztól, hanem egyre közelebb kerültem hozzá; és nemcsak az egyházhoz, hanem az Úrhoz is. Rengetegszer hallottam a fejemben, hogy szólít. A Michaela nevet adta nekem, és Szent Mihály arkangyal védelmébe ajánlott. Megígérte, hogy papnő és papné leszek. Egy percig sem kételkedtem benne. Egy olyan személy, aki a Katolikus Egyházban nő fel, ezt lehetetlenségnek tartotta volna, és tartja biztosan még ma is, de én nem nevelkedtem az egyház szigorú cölibátusa alatt, és ez a szokás nem nyomta rá a bélyegét a lelkemre.

A hithez való közeledésemhez – meggyőződésem, hogy – nagyban hozzájárultak a sükösdi utak is. Magyarországon, egy kis faluban, Sükösdön, van egy asszony, aki az Úr kérésére – minden első pénteken, nagyböjtben pedig minden héten – ma már több mint húsz éve – végig szenvedi az Úr keresztútját. Amikor először voltam, hallottam a kalapácsütéseket. Borzalmas volt! Marika a lelki keresztre-feszítést testileg is elszenvedi, és utána két-három napig beteg. Az Úr üzeneteket is küld általa. Néhány évig jártam oda a kis gyerekeimmel, de aztán az Úr már nem kérte. A saját utamon kellett elindulnom. Nagyon erős vágyat éreztem arra, hogy teológiát tanuljak, és a Szentíráshoz, Isten igéjéhez közelebb kerüljek.  Beíratkoztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre. 2005-ben elbocsátottak, mert elárultam, hogy küldetésem van. Miért árultam el? Magam sem tudom. A Szentlélek sugallatait követem, és ahova vezet, oda megyek, amit mond, azt teszem. Nem szoktam gondolkodni rajta. 

Felszólítottak, hogy mondjak le a küldetésemről, de a Lélek válaszolt helyettem egy versben, hogy ezt nem tehetem, így hát eltanácsoltak.

Mi volt az igazi oka? Még nem volt itt az ideje. Még nem nőttek fel a gyerekeim. Még a fiamnak szüksége volt rám. Nem indulhattam el azon a másik úton. Az a másfél év csak egy előkép volt. Erre mindig szükség van. Ezt láthatjuk a Szentírásból is az Úrral kapcsolatban.

Néhány év múlva egy pár évig megint próbálkoztam más katolikus egyetemen, de nem vettek fel. Ekkor elindultam protestáns úton. Megpróbáltam református, evangélikus egyetemekre jelentkezni, de mindenütt azt kérték, hogy keresztelkedjek át. Ezt nem szerettem volna. Végül felvettek a Wesley János Lelkészképző Főiskolára. Majsai Tamás professzor úrnak köszönhetem ezt, aki arról is gondoskodott, hogy széles látókörű, magas színvonalú képzésben részesüljek. Ezt meg is kaptam. Nagyon sokat köszönhetek annak az iskolának, a sok sírás, vitatkozás, az órákról könnyekben való kirohanások ellenére. Nem tudtam elfogadni azt a hitet, ami ott uralkodott. Katolikus voltam. Naponta jártam templomba, szigorú böjtöket tartottam, rengeteget imádkoztam, és főként egész nap tanultam. A hitem miatt azonban egyre inkább elmérgesedett a helyzet. Hiába tanultam maximumra, a vizsgákon olyanokat mondtak a tanárok, hogy csak akkor kapom meg az ötöst, ha nem leszek teológus. Arról viszont nem mondhattam le. Igazságtalanságok, sírások, szenvedés. Mindent teljesítettem, mégsem akartak diplomát adni, mert ahogy mondták, „veszélyes vagyok”. Ekkor – a nagy elkeseredésemben – jelentkeztem megint a Pázmányra. A felvételi levelemben megírtam, hogy hol tanulok, megmutattam az indexemet. A problémáimról nem beszéltem. Végül beleírtam a motivációs levelembe, hogy „most már haza vágyom”. Így is éreztem. Egy pillanatra sem tagadtam meg a katolikus hitemet, hanem inkább erősödött bennem, és meggyőződtem róla, hogy a mi hitünk áll legközelebb Istenhez.

Visszavettek. A dékán úr azért a kifejezésért vett vissza, hogy „haza vágyom”. Az ő számára a katolikus hit az otthon, a haza, az a vallás, amiben felnőtt, ami a szülői ház melege volt, és amibe minden egyes embert szeretne befogadni, és megtartani. Nála nincs hűségesebb tagja a katolikus egyháznak. Látta az indexemet, hogy nemsokára végzek, és lelkésznő leszek, és ezt nem akarta. Nem akarta, hogy protestánssá váljak. Ezért vett vissza.

Folytattam a tanulmányaimat a Pázmányon, a korábban megkezdett másfél évet. Ekkor azonban rájöttem, hogy mennyire megváltoztam. Hontalan lettem. Vagy inkább úgy mondanám, hogy minden vallás az otthonom lett. Már nemcsak katolikusnak, hanem protestánsnak és zsidónak is éreztem magam, mivel a Wesleyn, a zsidó-keresztény oktatók által a választott néphez is közelebb kerültem. A tudás, amit a Pázmányon kaptam, szintén felemelt, és közelebb vitt az Úrhoz, de már nem éreztem magam teljesen odavalónak. Más a templomban imádkozni, és más az Egyetemen az egyházjogot tanulni, ami intézményé degradált vallásunk alapja lett. 

Egy év múlva visszamentem a Wesley-re, hogy megírjam a szakdolgozatot, és lediplomázzak. Az Úr ekkor lehetővé tette, hogy spanyolt is tanuljak, így be is iratkoztam. Megértettem, hogy minden ezért történt. Meg kellett várnom, hogy a spanyol tanár odamenjen.  Megszereztem a protestáns teológus-lelkész, és a hitoktatói diplomát. Igaz, keresztre-feszítés árán, de tudtam, hogy kell, hogy az ÚR útján járjak.

És ezután a Pázmányon megismétlődött minden. Ugyanaz, ami a protestáns egyetemen volt. Ugyanúgy igyekeztek megakadályozni, hogy diplomát szerezzek, és igazságtalanságokon mentem keresztül. A dékánt, aki felvett, leváltották, illetve nem választották újra. Ez fáj a legjobban, hiszen nála különb és megbízhatóbb embert nem lehet találni vezető pozícióra. Ugyanakkor tudom, hogy minden rossz egy magasabb jóért történik.

Aki a részleteket is ismeri, amikbe most nem megyek bele, az bizonyíthatja, hogy Isten nélkül, az Ő védő-óvó, vezető karjai nélkül nem lettem volna képes rá, hogy befejezzem bármelyik hittudományi iskolát is az erős emberi ellenállás miatt. Hála legyen az Úrnak, hogy tanúságot tett!