Az élet egy röpke pillanat

Éjszaka van. Tamás a beteg felesége ágya mellett virraszt. Az asszony a halálán van. Hörög. Alig kap levegőt. Tamás fogja a kezét. Kétségbeesetten sír. Egyszer csak megszólal Eszter erőtlen, gyenge, halk hangon.
– Köszönöm, hogy velem vagy. Olyan jó, hogy érzem a kezed melegét. Tedd a mellemre, kérlek!
Tamás ekkor Eszter mellkasára teszi a kezét. Melegíti. Érzi az asszony szíve dobbanását, ami egyre lassabb és lassabb. Imádkozni kezd.
– Uram, Jézus! Élet és halál Ura! Ha akarod, meggyógyítod őt. Te mindent megtehetsz. Nálad nincs lehetetlen. Nem akarhatod, hogy meghaljon. Még olyan fiatal. Nem is éltünk szinte semmit együtt. Ne vedd el őt tőlem, kérlek. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy..- Tamás imádkozik.
Ahogy befejezi az imát, érzi, hogy Eszter szíve megállt.
– Neeeeem! Ezt nem teheted! – ordít fel Tamás fájdalmában magáról megfeledkezve. A Teremtőhöz fordul. – Miért? Miért? Miért pont ő? És miért pont én? Miért büntetsz engem? Mit követtem el? Miért vetted el őt tőlem? Van igazság? Hol az igazság?
Tamás egyszerűen térdre esik, öklével a földet üti reménytelen kétségbeesésében, zokogva a fájdalomtól és a dühtől. Aztán az égre tekint. Istennel viaskodik, de nem jön válasz. Leborul a földre és sír.
Egyszer csak a fény játszani kezd a helyiségben. Hol nagyon világos, hol koromsötét lesz. Félelmetes hatást kelt. Tamás nem érti, hogy mi történik. Felnéz. Abbahagyja a sírást.
– Éjszaka van. Hogyan tud nappali világosság támadni? – csodálkozik, és megremeg.  Megint mély csend és vak sötét. Mellette a halott felesége. Újból megérinti a mellkasát. Hideg.
Abban a pillanatban a test fölött meglátja Esztert. Ott lebeg gyönyörű fehér ruhában. Meseszép.
– Eszter! Eszter! – kiáltja boldogan, és már nyúl is feléje, de hiába, nem tudja megérinteni. Mintha egy fantomkép lenne.
– Hallucinálok – gondolja. – Megőrültem. Eszter! Eszter! – szólongatja.
– Ne sírj!  – szólal meg a szellemlény. – Ne sírj! – vigasztalja Eszter. – Nem akarom, hogy szomorú légy. Én most boldogságot érzek. Elmúltak a fájdalmaim. Szabadság és béke jár át; szeretet. Valami vonz, hogy repüljek, szárnyaljak felfelé a magasba.
– Veled megyek. Szeretnék veled repülni, mindig csak veled lenni – válaszolja Tamás.
– Ég áldjon, Szerelmem! – búcsúzik el Eszter, és egy szempillantás alatt eltűnik.
Tamás mindkét kezét a magasba emeli, mintha meg akarná fogni, nehogy elmenjen, és itt hagyja őt a szomorú világban. De csak a levegőt markolja.
Ekkor ránéz Eszter ágyon fekvő testére. Lecsukja a holttest szemét. Ez már nem ő – gondolja. – Milyen szép is volt! Hova lett? Hova ment? Uram, te kívántad őt. Eszter túl jó volt az anyaghoz. Neki az égbe kellett mennie. Az ő otthona csakis ott lehet, ahol a szentek laknak. Nem is értem, hogy keveredett a földre. Beszennyezte a tisztaságát ez a koszos világ. Gyarló vagyok. Csak magamra gondolok. El kell őt engednem, hiszen azt mondta, hogy most boldog.
Tamás ráborul a holttestre, és reményt vesztett sírásra fakad. Szipogva suttogja: – Légy boldog, Szerelmem! Isten veled!