A VÉR ÉS A VÍZ ÚTJA

A keresztre feszített Jézus Krisztus növekedni, magasodni kezdett, nagyobb lett, mint az oroszlántestű és emberfejű gízai nagy szfinx; ám az emberalakját nem vesztette el, csak olyan ragyogóvá vált, hogy a tropikus déli napsütést sötétségnek vélted volna mellette. Egy kilométeres körzetben mindenki a földre borult, és becsukta a szemét, mert senki nem tudta elviselni azt a káprázatot, azt a végtelen isteni világosságot, ami keletkezett. Különben megvakult volna. Mi különböztette meg ezt a mennyei fényességet a Naptól és a földi fényektől? Nem vetett árnyékot. A katona szintén összeszorított szemmel feküdt a fölre borulva. Remegett egész testében a félelemtől. Egyszer csak – valami csoda folytán – érezte, hogy felemelkedik, és azt vette észre, hogy a levegőben lebeg, és nem esik le. Mintha egy láthatatlan kéz tartotta volna. A keresztre feszített Isten megnyitott oldala előtt állt a levegőben. Az óriás Krisztus átszúrt testén a mélyedés, mint egy alagút tátongott előtte. Ekkor mennyei szózatot hallott az égből:
– Gyere, Antonius! Nézd meg, hogyan lehetséges! – biztatta a mennyei hang.
A katona egy pillanatig habozott, aztán nem tudott ellenállni a kísértésnek, és nem is akart
leesni a magasból, ezért belépett az alagútba.